Nyomtatóbarát változatOldal küldése ismerősnekPDF változat

MÁJUSI ORGONASZAG

Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körűl, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.

Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kisértet,
a régi s a nemrég illatát.

Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek uj erőt és
csendülni a lankadt idegek.

S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágúlva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen im ujra végig-
borzongta az élet gyönyörét...

Öt napja, öt éje...Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkűl - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.